Az összefogás csodája

_____

István és Anna története egyike azoknak, melyek erőt és hitet adnak, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is van kiút, ha a szeretet kitartással párosul, és van, aki segítő kezet nyújtson. Két ember, akik a legmélyebb nyomorúságból emelkedtek fel, hogy új életet kezdhessenek – egy történet arról, hogy a remény és a segítség soha nem hiábavaló.

Csodával határos, ha egy hajléktalan embernek sikerül lakáshoz jutnia és meg is tudja tartani azt. Anna és István közös történetének már az első pillanata különleges volt, szinte filmbe illő. Sorsuk egy esős napon találkozott először a Máltai Szeretetszolgálat Ladik utcai nappali melegedőjében, ahol mindketten menedéket kerestek a hideg elől.

Anna ekkor ötvenéves volt, és édesanyja elvesztése után, örökség híján az utcára került. István, aki akkor az óbudai hegyekben sátorozott, azonnal segítő jobbot nyújtott neki. „Megkérdeztem tőle: »Van hol laknod?« »Nincs.« »Ettél már?« »Nem.« »Gyere velem.« Ennyi volt” – emlékszik vissza István.

Anna így fogalmaz: „Mint egy ázott ürge, úgy mentem be oda. Nem volt semmim. Felkarolt az úr, és beköltöztem hozzá a hegyre, a sátorba. Mit csináltam volna egyedül?”

Hamarosan elválaszthatatlanok lettek. Együtt tervezték a jövőt, még akkor is, amikor az esélyek ellenük szóltak. Egy kis sátorban éltek, István onnan járt dolgozni Szentendrére és Leányfalura. „Az Atyaúristen nem mondta meg rólunk, hogy az utcán vagyunk. Mindig meg voltam borotválkozva, tisztán jártam dolgozni. Ötliteres kannákban hoztam fel a vizet; volt, hogy több kilométer távolságból.”

Zord körülmények között kemény volt velük az élet: sok fáradozás, hűtlen barátok, betegség és kifosztottság. Mégis szívesen mesélnek róla. Az ő életük, nem szégyellik – mit is szégyellnének? Dolgosan éltek, csak épp nem volt hol lakniuk. Volt olyan tél, hogy vastagon állt a jég a sátorban. Volt hálózsák, takarók, két paplan – nem fáztak, mondják. Az utcai élet azonban veszélyes, nem tudták magukra zárni az ajtót, többször meglopták őket, egy alkalommal rájuk is lőttek a sátrukban.

A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai mindvégig segítették őket, minden fontos lépésnél mellettük álltak. István egy lakásszövetkezetnél dolgozott karbantartóként, amikor lehetőségük nyílt ott bérelni egy kis, vizesblokk nélküli, de lakható helyiséget. András, a Szeretetszolgálat szociális munkása segített nekik támogatásra pályázni, így Anna és István végre tető alá kerülhettek. A kis lakás a sátorhoz képest kastély volt: meleg radiátor, világító lámpa, a folyosón mosdó és vécé. Az öröm nem tartott sokáig, a szövetkezet átalakult és elvették tőlük a lakást. Amikor földönfutóvá váltak, három hónapig a Szeretetszolgálat Miklós utcai szállóján kaptak páros szobát. Innen András közreműködésével 2022-ben egy fővárosi nyugdíjasházi lakásba költözhettek, ahol most is élnek. A berendezést a szociális munkás segítségével elnyert újabb pályázati támogatásból szerezték be, egy részét pedig adományba kapták.

Anna, aki négy infarktuson van túl, és a mindig viccelődő István csendes, tisztes életet élnek. Mivel kis nyugdíjukból nehezen jönnek ki, Anna most is gyűjti az üres flakonokat, István kisebb munkák elvállalásával segíti a megélhetést.

„Nekem András apám helyett apám, ha úgy vesszük. Ő segített a legtöbbet rajtunk. Hol a túróba lennénk most nélküle?”– mondja Anna a szociális munkásról, aki bátorította és támogatta őket a legnehezebb pillanatokban is, és bár életkor szerint éppen fordított lehetne a viszony, az adott helyzetben mégsem hangzik furcsán. „Nemcsak egy lakást kaptunk, hanem egy új esélyt az életre”.

Mélyről jöttek, sokat dolgoztak, és nagyon hálásak a kapott segítségért.

Fotó: Merényi Zita

Általános céllal ADOMÁNYOZOK

Az összefogás csodája

Az összefogás csodája

_____

content_cimkek

Adomány ajándékba

Belépes

Az összefogás csodája

Az összefogás csodája

_____

content_cimkek

Megosztom

Kapcsolódó gyűjtések

Kapcsolódó tartalmak

Adomány ajándékba

Hírlevél feliratkozás