Lábra simogatott cipők
_____
Forgács János harminckilenc éves, súlyosan fogyatékos, kerekesszékes. Tizenegy éves kora óta intézményben él, két éve a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza Támogatott Lakhatás Szociális Hálózatának erdőkertesi lakóotthonában. Nem látogatják családtagok. Nem tud beszélni. Gerincét, fejét, végtagjait görcsösen tartja, szinte az egész teste elhajlott, megfeszült. A kartonján az áll: extrém mentális retardáció – igaz, a róla gondoskodó ápoló szerint élénkebb figyelmű, mint elsőre látszik. Forgács János vékony ujjai között leginkább ceruzát tart szívesen: darabos mozgása ellenére nagyon szép köröket tud rajzolni – képeit rövidesen egy kiállításon is bemutatják majd. Forgács János most a máltai hálózat egy másik otthonában, a veresegyházi Előd utcai házban vendégeskedik. Befelé görbülő lábát a ház intézményi asszisztense fogja kezei között. Likmus Katalin forró, szappanos vízzel nemezcipőt gyúr a csontos, zacskóba bújtatott lábfejre. Az összegömbölyödve élő férfinak jólesnek a törékeny test vonalát követő, meleg érintések: ezt lassú bólintásokkal, el-elpilledő tekintettel jelzi.
Egyénre szabott, lábmérethez és lábformához igazított nemezcipők készülnek a Máltai Szeretetszolgálat veresegyházi Előd utcai lakóotthonában. Az épp a Forgács János cipőjével foglalatoskodó Likmus Katalin egy kétéves nemezkészítő tanfolyamon tanulta a technikát, s Szűcs Ritával, a lakóotthonba önkéntesként érkező „nemezelőtársával” együtt találták ki, hogy frissen szerzett tudásukat a fogyatékos emberek javára fordítják. A máltai támogatott lakhatás hálózathoz tartozó házakban összesen ötvenhatan élnek: közülük tizenöten kapnak új gyapjúlábbelit.
A papucsszerű, tépőzárral rögzíthető cipők rendeltetése, hogy a súlyosan fogyatékos, ágyhoz kötött vagy önálló közlekedésre nem képes, testi deformációval élő fiataloknak is rendes cipő (ne szabványgyártott lábbeli, ne több réteg zokni, ne lifegő gumicsizma, ne csak egy pokróc) lehessen a lábán, ha külső programokra viszik őket.
Mert nem csak a szokványostól eltérő formájú testrész melegen tartása a cél. Az éppen viselt ruha befolyásolja, hogy érzi magát valaki, és arra is hat, mások hogyan érzékelik őt. Az öltözékkel nemcsak kellemes hőérzetre és kényelemre törekszünk, hanem a másokhoz való kapcsolódásra is. Ám a fogyatékossággal élő emberek egy része nem vagy csak részben képes dönteni arról, mit vegyen fel. A róluk gondoskodóktól kivételes figyelmet igényel az öltöztetésük, ami jóval többet jelent a megfelelő textilrétegek feladásánál. A sérült emberek ugyanúgy viselni, nem pedig elviselni szeretik a ruhákat, cipőket. Talán nem kiforrott, de mindenki máséval egyenlő érvényű ízléssel rendelkeznek (még ha nem képesek is azt kommunikálni). Ahogy (különböző mértékben, de) mindannyiunknak számít a külsőnk, úgy a fogyatékos emberek sem öltöztethetők azon az alapon, hogy „nekik úgyis mindegy”. Mert nem mindegy. És ha adott esetben keveset érzékelnek is abból, miként hat másokra a megjelenésük, a méltóságukat ápoltsággal, rendezettséggel is őrizni kell. Egy kilógó pelenka, egy meggyfoltos, feslő ujjú pulóver, egy négy-öt zokniba és szandálba bújtatott láb, egy őszülő férfifejre húzott Hello Kitty!-s sapka nem segít abban, hogy a többségi társadalom tagjai a különbözőségek, „szokatlanságok” helyett inkább a sérült emberek egyéni vonásaira, értékeire, szükségeire, a jelenlétükből fakadó örömre figyeljenek.
A máltai házak ágyban fekvő, fogyatékos lakói meleg, jól szellőző és szép cipőben mennek ezentúl orvoshoz, karácsonyi vásárba, rövid sétára az utcában. Maguk választhatták ki a cipőjük színét, és a „mintavételen” túl is személyesen kísérhették végig a folyamatot, élvezve a puha gyapjú tapintását, a nemez formálódását, a lábak, talpak masszírozását a cipőegyengetés közben. Egy-egy pár nemezcipő piaci ára több tízezerre is rúghat – a máltai házakban élő sérült fiataloknak háromezer-hatszáz forintba (a nyers gyapjú árába) kerül. Az pedig beárazhatatlan mozzanat, egyszersmind az odafigyelés egyik legegyszerűbb, legtermészetesebb pillanata, amikor a cipő a lábra simul. Szó szerint.
Kapcsolódó tartalmak
-
„Az érték maga a küzdés”
Visszatekintés a keszthelyi sportnapra
Tovább olvasok -
Az elfogadás tábora
A fogyatékkal élő és mozgássérült embereknek nem sajnálatra, hanem elfogadásra van szükségük.
Tovább olvasok -
Támogató szolgálat
Gabikát minden nap a támogató szolgálat sofőrje szállítja a napközi otthonba
Tovább olvasok
https://adomanyozz.hu/assets/uploads/files/4fdbd-labra-simulo-cipo.jpg
